Szerző: serendipity | 2011. július 20.

A zenei ízlésem finoman szólva sem tükrözi a korosztályomét. Úgy hiszem, a mai fiatalok többsége leginkább a „lejárt lemez” kifejezést használná rá.

A Lady Gaga-n nevelkedett generációnak valószínűleg semmit sem mondanak olyan (nagy) nevek, mint Marvin Gaye, Etta James, Otis Redding, Nat King Cole, Jimi Hendrix. Félreértés ne essék, semmi bajom a mindig hiányos öltözetű Gagával, mi több az életútját elnézve siker sztorit tudhat magáénak. Muzikálisnak tartom, aki valóban tud hangszeren játszani és az akusztikus megoldásait például kimondottan kedvelem.

Azzal sincs bajom, hogy már vagy egy éve a csapból is ő folyik, mert lássuk be, valamit nagyon tudhat. Sejtésem szerint, civilben egy halál normális nő lehet, és a sztárallűrök, az örökös felhajtás körülötte csak szimpla PR fogás. Kérdés, vajon ötven év múlva is tudni fogják, ki az a Lady Gaga? Vagy idővel ő is csak egy termék lesz, mint a bulvár lapok celeb hősei, akiket egyik nap még istenítenek, másnap meg már a szemetet csomagolják beléjük. Az idő vasfoga úgyse kímél senkit.

Érdekelne, mi magyarok emlékszünk-e még a régi nagy előadókra (ha egyáltalán ismerjük őket). Másrészről nekem ők jelentik a zenét, csupa nagybetűvel. Nem a mai énekesnek kikiáltott hang nélküli, mégis túl nagy hangot kapó SP-k és Miley Cyrus-ok, akiket sajnos a mai tizenévesek majmolnak, mind külföldön, mind kis hazánkban.

A magyar tv-csatornák és rádiók zenei kínálata egy vicc. Színesnek semmi esetre se nevezném, többek között ezért tartunk ott ahol. Ha egy mai fiatalban nincs annyi érdeklődés – és ez nemcsak zenei téren értendő – hogy felfedezze magának a „másmilyen” értéket, akkor beáll a sorba, és azt fogja hallgatni (nézni, olvasni), ami a silány mainstream-et alkotja, amit a kortársai „ráerőltetnek.” Nincs új a nap alatt. Sokak mottója szerint, ma is ciki kilógni a sorból.

Szerencsére a vérkeringésbe időről időre bekapcsolódnak új tehetségek, akik valahol megidézik a régi előadókat (mert csodák csodája anno a gyerekszobájuk láthatatlan lakói voltak). Mindezt olyan modern köntösbe bújtatva, mellyel zenéjük a mai piacon is megállja a helyét. Számomra hasonló, heuréka élményt jelentett Michael Bublé, Joss Stone, David Gray, vagy épp a nemrég felkapott, molettségéről elhíresült Adele, aki úgy nyilatkozott, „Szeretem látni Lady Gaga vagy Katy Perry mellét, fenekét. Tényleg. De az én zeném nem erről szól. A dalaim nem a szemnek szólnak, hanem a fülnek.” Itt rögtön hozzátenném, az utóbbi évek egyik legjobb videóklippjének a Rolling in the Deep-et tartom, pontosan a maga egyszerűsége, letisztultsága okán.

Nemrég egy másik, teljesen megdöbbentő felfedezést tettem. Mostanában a zeneiparba betörő új üdvöskéknek még javában a hátsójukon a tojáshéj. Persze, régről is ismerünk sztárokat, akik szinte még a pólyában kezdték. Példának okáért Michael Jackson vagy Stevie Wonder. Van ahol, ennek meg is lett a böjtje. Szerintem egy gyerek legyen gyerek, egy felnőtt meg felnőtt, és ne fordítva. Ugyanakkor nem lehet a tehetség útjába állni, ha az elkaszál, akár az úthenger. Erre talán a legjobb – ez nem is a megfelelő szó – leghátborzongatóbb példa az a Jackie Evancho névre hallgató tíz éves kislány, akit az „America’s Got Talent” ötödik évadában (!) ismerhetett meg a nagyközönség. Már most operaénekesnőket megszégyenítő hang csilingel a torkában. Félelmetes! Nemhiába szemfényvesztéssel vádolták, mert az ember egyszerűen képtelen összepárosítani a képet a hanggal.

Ugye érezzük a fenti iróniát. A különböző tehetségkutatók évről évre úgy termelik ki a jövő reménységeit, mint egy gyár az épp aktuális húskonzervet. Címkét kaptál, eredj Isten hírével, aztán boldogulj, törj ki a skatulyából, vagy tűnj el a süllyesztőben (utóbbi jellemzőbb). Már Andy Warhol is megmondta, mindannyian 15 perc hírnévre vágyunk, így nem csoda, hogy a kisemberek lelkesedése nem lankad, sőt.

A bedaráló gépezet minden területre kiveti hálóját. Egy pillanatra sincs megállás. Szeptembertől az a néhány kultúrát közvetítő műsor is el fog tűnni a magyar közszolgálati tévé palettájáról, aminek eddig megkegyelmeztek. Ilyen a Kultúrház (mely ugyan már tavaly lehúzta a redőnyt, de most vezető arcaitól is megválik a csatorna), vagy a Veiszer Alinda nevével fémjelzett Záróra (ez utóbbi nagy szívfájdalmam). Nem véletlen, hogy a közszolgálati tévét hangsúlyoztam ki. Számomra a kereskedelmi csatorna mindent közvetít, csak értéket nem. Szóval készüljünk, mert ősztől ellepnek minket a brazil szappanoperaszerűen zsinórban folytatódó valóság show-k, tehetségkutatók és új mutáns társaik. Meg kell hagyni, nem vagyok álszent, hisz egyiket-másikat jómagam is követem. Sosem leszek az a típus, – pedig ma egyre jellemzőbb – aki a tévékészülékébe (ha egyáltalán van neki) növényágyást ültet. Ahhoz túl kíváncsi a természetem. Megmarad hát nekünk kétkedőknek az örök igazság, mindig van másik. Ne legyünk már ennyire pesszimisták… vagy mégis?

Forrás: Gépnarancs.hu